Van, amikor valaki azért kér segítséget, mert szeretne jobb kapcsolatot kialakítani a környezetével, elsősorban a családjával.
A beszélgetések során feltárulnak sérelmek, hiányok, sérülések… amit legszívesebben azonnal meg akarna beszélni a családdal, akik természetesen nem értik, hogyan borulhat fel az eddigi rend.
Néha tiszteletlennek érzik a változtatni akarót, néha a hirtelen támadt szembesítés szégyent és bűntudatot okoz, aminek a fedő érzelme gyakran a düh.
Az ilyen szembesülések megrázzák az egész kapcsolatrendszert, úgy tűnhet, hogy a várva várt békesség helyett, csak rosszabbodik minden. Azt szoktam javasolni, várjunk az őszinte beszélgetéssel addig, mag ki nem alakul a probléma hozójában egyfajta empátia.
Elsősorban saját magával szemben. Ilyenkor már tud szeretettel konfrontálódni. Van amikor hiába alakul ki az empátia, a családtagok nem mutatkoznak megértőnek, nem vállalnak felelősséget a konfliktusban, csak ítélkeznek és igyekeznek ellenállni a változásnak.
Legszívesebben lobotómiát alkalmaznának a frissen felébredt, határait már védő szerettükkel szemben. Csak ne változzon semmi. A támadások néha kegyetlenek, és összehangoltak tudnak lenni.
Ezek az ún. mérgező családok, akik csírájában fojtják el az egyén fejlődését. Itt sajnos nincs remény a későbbi egyensúly megteremtésére, az egyetlen lehetőség a nagyobb távolság, a viták elkerülése.
Ezzel sajnos az őszinte, meghitt támogató kapcsolat kialakítása meghiúsul, viszont a probléma hozó elnyeri függetlenségét és lehetősége nyílik jobb kapcsolatok kialakítására, a származási családján kívül.